Amanda szemszöge
.Reggel kissé álmosan levánszorogtam a konyhába. Már egy hete, hogy elevszítettem a bátyámat, de úgy érzem még nem tettem túl magam a halálán. Úgy vártam a temetése napját, de most egyszerűen nem érzem magamat elég erőshez ehhez. Gyorsan elkészítettem a forrócsokimat, majd indultam volna fel a lépcsőn, de megláttam egy fényképet, amin megakadt a szemem-Josh-al a közös képem. Könny lábadt a szemembe, mivel még a szakításunk friss volt és nem éppen kellemes. Miközben azon agyaltam, hogy miért törte össze a szívem, észre se vettem, hogy a nővérem megállt melletem szépen kiöltözve.
-Nem érdemes vele foglalkoznod, nem érdemel meg téged.-mondta.
-Tudom, de nehéz elfelejteni.-válaszoltam, viszont a mondat végére elcsuklott a hangom és kijött belőlem a sírás. Csak ültem a fotelemben mellettem Miranda-val és rájöttem, hogy minden Josh-ra emlékeztet. Ekkor viszont anya állt meg a szobában és öt perc egy helyben ácsorgás után megszólalt:- A ruhádat kikészítettem. Készülődnöd kéne Am.
Szó nélkül felmentem a szobámba és felöltöztem. Készülődésemet egy telefonhívás szakította félbe:
-Szia Amanda!- kiabálták egyszerre négyen a telefonba.
Azonnal tudtam, hogy Sasha, Ash, Troian és Shay azok. Ők azok a barátnőim, akikre mindenben számíthatok. Hanguk akaratlanul is , de mosolyt csalt az arcomra.
-Sziasztok. Hol vagytok?-kérdeztem
-Még Sasha-nál-mondták, de alig értettem.
-Egyszerre csak az egyikőtök beszéljen mert nem étem.
-Az a lényeg, hogy késében vagyunk. Találkozzunk akkor a temetőnél-mondta Shay, majd le is tettem a telefont.
Bezártam a lakást, és beültem Miranda és a szüleim mellé az autóba. Útközben fejemet az ablaknak támaszta ültem és közben esni kezdett az eső, ami még inkább megpecsételte a rossz hangulatomat.
Hamar odaértünk. A nagy tömegből azzonnal kiszúrtam a lányokat, így együtt mentünk be a templomba.
Kis várakozás után megérkezett a pap, és felszólított engem, hogy mondjak beszédet. Ekkor feláltam és úgy éreztem, mintha egy jókora gombóc lenne a torkomban, de végül szóhoz jutottam.
-Kedves egybegyűltek! Egész tegnapi napom ráment arra, hogy beszédet írjak. De rájöttem, hogy sokkal eredetibb és jobb, ha magamtól elmesélem jó közös pillanatainkat minthogy a kezemben legyen három teleírt papírlap és ne is beszéljek arról, hogy miért volt remek ember. Kiskorunkban amikor a nővéremmel veszekedtem mindig mellém állt. Segített a házikban és ostobaságokon is összekaptunk, Remek testvér volt, és az is marad. Azt gondolom, mindenki egy ilyen bátyát kívánhatna magának, mint az enyém volt. Szeretlek Patric.
Édesanyám a szemét törölgette, és mindenkiből valami ilyesmi reakciót váltott ki a beszédem. De amikor a helyemre mentem, megpillantottam egy arcot, amit lehet jobb lett volna ha nem látok-Josh. A szertartásnak hamar vége lett-senki se akarta, hogy hosszabb legyen.
-Fogadd őszinte részvétemet-mondogatták sokan.
Elnézéseket kéregetve elhagytam a gyászoló tömeget, és Josh-hoz léptem. Lehet, hogy a történtek után hiba volt odamenni hozzá, de úgy éreztem, muszály. Szemtől szemben álltam vele. Ugyanolyan laza mégis helyes külsővel állt előttem és ugyanúgy megfogott a kék ragyogó szempára.
-Nem kell semmit mondanod. Nem azért jöttem, hogy megkeserítsem az életedet. Egyrészt azért, mert ismertem a tesódat másrészt szeretném elmagyarázni hogy mi történt köztem és Haley között. Nagyon félreértetted a helyzetet...-mondta, de félbeszakítottam.
-Együtt voltál azzal a lánnyal, vagy nem?
-Igen, de..
-Akkor nincs miről beszélnünk-jelentettem ki és hátat fordítva elindultam. Mivel anyáék még beszélgettek én feldúltan beültem Ash autójába, ahol a lányok már bennt vártak rám. Nem kérdeztek semmit, csak szó nélkül elindultunk. A házunk előtt lelasítottak.
-Biztosan jó ötlet, hogy most egyedül legyél Amanda?-kérdezte Sasha.
-Igen. Csak pár óráról van szó. Köszönöm, hogy eljöttetek.-mondtam és bementem a házba. Nem tudom, hogy a temetés hatására, de amint beléptem mindenhonnan a bátyámmal,Patric-kal közös emlékeim jutottak eszembe. Úgy érzetem, el kell mennem Memphis-ből. Ekkor Miranda megfogta a vállamat.
-Mi a baj?
-Mindehonnan a régi emlékeim jutnak eszembe. Én ezt nem bírom!-fakadtam ki-Ha ránézek a falra, tele van családi képekkel, ha arra nézek, akkor pedig Josh jut az eszembe. Hirtelen felindulásból felmentem a szobáma és a ruháim nagy részét bedobtam a bőröndömbe plusz még az irataimat és elindultam kifelé az ajtón, ám egy hang utánam szólt:
-Legalább azt vérnéd meg amég anyáék hazaérnek.
-Minek, amikor..-kezdtem el a modntatot, de végiggondoltam amit Miranda mondott, így leültem a kanapéra és ott vártam, hogy megérkezzenek. Az idő még soha sem telt ilyen lassan. Annnyi de annyi érzés kavargott bennem, hogy nagyon nehéz volt uralkodni magamon és nem elindulni azonnal a kijárat felé.
-Megjöttük-szólt be anya a szobába. De amint megpillantotta az arcomat és a bőröndöt, tudta, hogy nincs minden rendben.-Ezt minek véljem?
-Anya én tudom, hogy ez nem a legjobb alkalom, de én nem bírok ebben a lakásban maradni tovább! El akarok menni egy kis időre innen!
-Igazán lehetlén tekintettel a jelenlegi helyzetre Amanda Hale!-szólalt meg apa.
Ezek után az egész család vádolt mindenkit mindennel és sorra sértettük meg egymást. Egy idő után mindenki elhallgatott.
-Tudom, hogy ez ellen nincs mit tenni, nem tudlak megakadályozni-szólalt meg anya-de nagyon fogsz hiányozni.
-Te is nekem. És ti is.-mondtam.
Mielőtt kiléptem volna az ajtón, egy másodpercre visszapillantottam. Ennyi elég volt ahhoz, hogy elkapjam apa gyűlölettel teli pillantását. Hiába akartam magamat rávenni arra, hogy visszalépjek, de nem tudtam. Elmentem a repülőtérre, és a legközelebbi géppel elindultam Los Angeles felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése